I. Epizód: Egy hirdetés, egy csapda

   Napfényes őszi reggelen, valahol a Dongjak-gun kerületben Szöulban épp kifüggesztésre került egy társasház kerítésére a KIADÓ felirat. Egy középkorú hölgy tette ki a táblát a figyelemfelkeltő, cikornyás betűkkel és a tulajdonos elérhetőségével, reménykedve abban, hogy minél hamarabb elkel a négy lakás, amelynek birtokosa.

   A kerület Jangseungbaegi-dong része nem tartozott a város legforgalmasabb területeihez. Igaz, a város szívéhez közel, néhány utcára a Han folyótól található meg, mégis csendes és barátságos környék. Szűk, két sávos utcák vezetnek végig a kisebb kertes házak, társas házak és néhány emeletes tömbház között. A kerületben kisebb közterek is kialakításra kerültek, néhány pados parkok, hintás-mászókás játszóterek. Szinte minden sarkon nyitva volt egy-egy kisbolt, de ha az ember nagyobb választékra vágyott, a metróval vagy busszal pillanatok alatt megérkezett a város központjába, ahol egymás hegyén-hátán sorakoznak a nagyobbnál nagyobb és minőségibb üzletek. Szóval igazán kellemes és kényelmes környék.

   Valóban mérsékelt a város forgalma erre, de ezen a csodálatos őszi reggelen most a megszokottnál is többen jártak erre.

~ * ~

   Egy fiatal férfi talpig kiöltözve, telefonját a füléhez tartva jó kedélyűen kacarászva sietett a buszmegállóba, hogy elérje a reggeli járatát. Épp a feltűnő hirdetés felé tartva.

- Nem tudom! - nevetett bele ismét a készülékbe. - Nem tudom, hogy hogyan lesz - váltott kicsit komolyra. - De azzal most ne is törődj. Csak gyere Szöulba és a többit majd együtt megoldjuk.

- De hyung! Ne vedd fél vállról ezt az egészet. Az életünkről van szó. Te komolyan még mindig nem bánod, hogy kidobtak a szüleid? - háborodott fel a vonal másik végén az illető, aki csak eddig viselte el barátja jókedvét és nemtörődömségét.

- Komolyan. Ne idegeskedj ezen Sungyeol-ah! Bízz bennem! Majd lesz valahogy. Mindig lesz... - lassított le a férfi a hirdetésnél. - Várj csak. Azt hiszem, máris tudom mi a megoldás a problémánkra. Öt perc és visszahívlak - tette le vigyorogva a mobilt barátja válaszát meg sem várva és azonnal tárcsázta is a táblán feltüntetett számot.

~ * ~

   A telefonáló fiú mellett nagy pakkokkal haladt el egy fiatal férfi és egy lány. A kapun belépve, egymásnak tartva az ajtókat vették birtokba a társasházat. Nem telt bele két perc máris jöttek vissza egy újabb forduló csomagért, amit a kerítésen kívül hagytak.

- Ezt is vigyed - dobott rá a lány kezében lévő stócra egy plüss macit a fiú.

- Nem Oppa, köszönöm, hogy felajánlottad de nem kell segíteni... Elbírom - ironizált a lány megforgatva szemeit s kicsit sértetten sarkon fordulva indult a házba.

~ * ~

   A csipkelődő testvérpár észre sem vette, hogy elhaladt mellettük egy egészen furcsa külsejű fiú, aki egy pillanatra megállva a hirdetőtábla mellett, végignézett rajta, enyhén elmosolyodott és letépett egy cetlit, amin a tulaj száma állt. Elégedetten sóhajtott egyet s fekete szövet kabátjának zsebébe dugta a papírfecnit majd továbbállt.

~ * ~

- Tessék nekem elhinni! Még nem kaptam meg a fizetésem. Ígérem, hogy holnap kifizetem a lakbért! Kérem, Lim néni! - könyörgött a szemközti ház előtt leveleket sepregető asszonynak egy fiatal fiú.

- Sajnálom Howon, de nem várhatok tovább. Ez már nem az első eset, hogy szólnom kellett - nézett szigorúan a házinéni.

- Kérem - pislogott rá esdeklően a fiú.

- Ne haragudj de nem... - sóhajtott az idős hölgy. - Kérlek, holnap utánig hagyd el a lakást. Csütörtökön érkezik az új lakó.

- Rendben - sóhajtotta halkan, csalódottan a választ a fiú, majd lehajtott fejjel indult a munkába. Gyalog. Hisz, akinek lakbérre nem futja, az még a - néha meglehetősen kényelmetlen, bár sokszor elég gyors - buszozást sem engedheti meg magának. Na nem mintha Howon bánta volna a sétát, mert szeret mozogni és az idő sem volt annyira rossz. Egyedül csak az aggasztotta, hogy holnaputántól nem tudta, hol fogja tölteni az éjszakát...

~ * ~

- Lassíts egy kicsit Chocko! - szólt egy játékosan össze-vissza szaladgáló kölyökkutya után egy fiatal fiú

- Chocko-yah! - szólt még egyszer a kutyára a fiú, de hiába, a kis rakoncátlan állat nem hallgatott rá, csak ment a saját feje után.

- Meg foglak mondani Cha bácsinak! Ma különösen rossz vagy! - durcázott a fiú fennhangon, így az utcában mindenki Őket figyelte.

- Hallasz, Te kutya?! Hya! Oda nem csinálhatsz oda! - rohant a fiú fénysebességgel a kutyához, aki a társasház kertjét látta legideálisabb helynek dolga elvégzésére.

- Chocko-yah, egyszer az őrületbe fogsz kergetni... - sopánkodott a srác, miközben a kutya után takarított. - Miért nem hallgatsz rám? - nézett remény vesztve a kutyára, aki ártatlan, nagy szemekkel pislogott rá vissza. - Igazad is van... Holnaptól már nem én foglak sétáltatni... Akkor meg minek is engedelmeskedj nekem, ha többet úgysem látsz, igaz? Így gondolod, ugye? - állt fel sóhajtva a fiú és a kukához ballagott. Ekkor vette észre a társasház kerítésére lógatott táblát.

- Talán ez az a ház, amiről Sunghwa beszélt? - gondolkodott el magában, félhangosan motyogva. - Áh de lehet, hogy már rég ki van adva, csak még nem vették le a táblát - fordult sarkon de egy pillanatra mégis megállt. - Egy próbát megér - fordult vissza a hirdetéshez és letépett egy cetlit, majd kutyája pórázát megfogva indult tovább.

~ * ~

- Na, miért lógatod az orrodat? - ült le barátja mellé egy szőke hajú srác a kantinban.

   Az idősebb férfi nem válaszolt csak enyhén megrázta a fejét és kávéjába kortyolt, rá sem nézve társára.

- Ejnye. Nem szeretem, mikor ilyen vagy. A mi Woohyununk mindig mosolyog. Nézd, így! - fordította maga felé a szőke, és szélesen a képébe vigyorgott. - Te is! - kezdte el rángatni a szomorkás férfi arcát.

- Ne már, Kibum! Most egyáltalán nincs ehhez kedvem... - csapta el barátja kezeit egy mérgeset szusszanva.

- Ne haragudj... - hajtotta le megbánóan a fejét a fiatalabb. - Mi a baj? - kérdezte kitartóan, bár halkabban az alap beszédhangjánál. - Megint Sojin? Összevesztetek?

- Igen - sóhajtott egy mélyet a férfi. - Kidobott.

- Oh... sajnálom... De... biztos estére lenyugszik. Tudod, milyen - simított a fiatalabb a lehangolt barátja vállára a kezét, nyugtatásként.

- Nem. Ez most más. Kidobott. Komolyan kidobott - mondta halkan, a bögre kávéját a kezében szorongatva és szuggerálva Woohyun.

- Ugyan. Volt már ilyen máskor is. Sojin hirtelen haragú és tudom, hogy mindenen összekaptok, de úgysem bírjátok ki egymás nélkül. Csak egy kis idő kell nektek. Ne aggódj Namu - biztatta barátját a szőke.

- Mit nem értesz azon, hogy vége? Szakított velem, Kibum! Összepakolta a cuccaimat és kidobott - csóválta hitetlenül, kissé idegesen a fejét a másik. - Három év után csak úgy képes volt kidobni, csak azért, mert meg mertem kérdezni, hogy milyen volt az egy hetes üzleti út nélkülem, azzal a sok arrogáns fasz munkatársával... Ah Kibum... - hajtotta le a fejét a pultra Woohyun. - Nincs hova mennem - motyogta egy kis szünet után.

- Hyunnie... - simogatta barátja hátát nyugtatóan Kibum. - Mondanám, hogy gyere hozzám... de tudod, hogy így is egy elég szűkös, egyszobás lakáson osztozom Jinkivel.

- Hm. Nem baj, kedves vagy köszönöm. De úgy látszik, hogy tényleg az a sorsom, hogy csöves legyek... vagy visszamenjek a szüleimhez... - emelte fel a fejét az asztalról, fájdalmas ábrázattal Woohyun.

- Ne mondj butaságokat. Azt hiszem azért mégis tudok segíteni - mosolyodott el huncutul a fiatalabb, mire Woohyun szemei felcsillantak. - A mamám egyik barátnőjének van egy társasháza, ahol vannak kiadó lakások, azonnali beköltözésre. Nem drága. Bár több, mint valószínű, hogy lesz majd egy társbérlőd, mert csak úgy adja ki a néni - döntötte oldalra, kíváncsian a fejét Kibum.

- Komolyan beszélsz?

- A lehető legkomolyabban - kuncogott a szőke.

- Istenem, életmentő vagy! - sóhajtott egy nagyot Woohyun.

- Csak Mindenható - nevetett fel barátja. - Akkor érdekel?

- Hogyne érdekelne! - csattant fel vidáman az idősebb. - Köszönöm, Bummie! - borult barátja nyakába. - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled...

- Hát azt én sem. Na gyere nagyfiú, rendezzük az életed - veregette hátba Kibum Woohyunt, majd útnak is indultak.