II. Epizód: Foglaljuk el az új birodalmunkat! (1)

Villámtámadás

   A forgalmas pályaudvaron, az emberek sokaságában egy magas és vékony termetű, szálkás fiú szlalomozott, maga mellett és mögött húzva hatalmas bőröndjeit. Világos barna, rövid fürtjei lazán omlottak arcába és hetykén repkedtek feje körül, miközben jobbra-balra kapkodva, fürkésző tekintettel kereste barátját.

- Jöttem, ahogy csak tudtam, hyung - köszöntötte széles mosollyal Dongwoot.

- Sungyeol-ah! - borult nyakába az idősebb, egy pillanatig sem foglalkozva a tömeggel, ami körbevette őket, valamint a barátja kezeit húzó nagy és nehéz táskákra sem vetett ügyet. - Kényelmesen utaztál? Add csak ide, majd én hozom ezeket - próbálta kicibálni a magasabb kezeiből a táskákat de a másik nem engedett.

- Nem vagyok lány, én is elbírom - nyafogott. - És kérdésedre a válasz: jól utaztam, igen.

   Egy darabig még álltak, és egymást vizsgálták. Mintha kerestek volna valamit. Vagy inkább csak alaposan leellenőrizték a másik vonásait, hogy az elmúlt időkben, míg nem látták egymást, nem változott-e meg valamijük.

- Úgy hiányoztál, hyung! - karolta át hirtelen Sungyeol társa nyakát és szorosan, kétségbeesetten ölelte. - Egész úton azon gondolkoztam, milyen lesz újra látni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire... különös érzés... - motyogta az idősebb fülébe, majd egy nagy sóhajjal elvált tőle.

- Nekem is hiányoztál, Yeollie - borzolt barátja hajába Dongwoo, elterelve a figyelmet meghatottságáról. - Szüleid hogy fogadták, hogy jössz? Nagyon kiborultak? - pislogott félve Sungyeolra s közben elindultak.

- Annyira nem... vagyis... Anyu nagyon szomorú volt, apa... apa hát nem tudom, mit gondolt vagy érzett, mert mikor bejelentettem, hogy Szöulba jövök, felállt az asztaltól és a szobájába vonult. Öcskös meg... finoman szólva is leszarta. Bár őszintén, kicsit örülök, hogy nem látom egy ideig, már kezdett az idegeimre menni - csak úgy dőltek a szavak a fiúból, de barátja nem bánta, már rég élvezhette ilyen közelről a társaságát. Szélesen mosolyogva, csodálattal figyelte a beszámolót. - Ugye én nem voltam ilyen szörnyű kamasz?! - fordult kétségbeesetten Sungyeol Dongwoohoz.

- Szerinted akkor most itt lennél? - lökte oldalba finoman a fiút.

   Többet aztán nem beszéltek út közben. Csendben álltak a buszmegállóban és várták a buszt, ami egyenesen az új, közös otthonuk felé vitte Őket. Szép őszi délután volt, a nap már lemenő félben a narancssárga és a rózsaszín árnyalatainak keverékével színezte az eget, a szellő lágyan simogatott, kellemes őszi illat lengte be a várost.

   A buszra felszállva egymással szemben foglaltak helyet. Sungyeol lelkesen tekingetett kifelé az ablakból. Útóljára a középiskolai osztálykirándulásán volt a fővárosban, szóval neki szinte minden újnak hatott. Élvezettel, csillogó szemekkel figyelte a környékeket, amerre elhaladtak a járművel. Dongwoo elbambulva nézte barátját és erősen elgondolkozott a 'hogyan tovább'-ról.

- Mi lesz most velünk, hyung? - tette fel kissé félve, már rég a lelkét nyomó kérdését a fiatalabb.

- Ne aggódj, van hova mennünk. Vettem ki egy lakást kettőnknek. Nem drága egyáltalán, ketten tudjuk majd fizetni. Be is van bútorozva állítólag, szóval azzal sincs gond. Csak a kulcsokat kell elkérni. Azt mondta a tulajdonos, hogy a házmesternél van, az emeleten a négyes lakásban - felelt kedvesen mosolyogva Dongwoo.

- Ah, megkönnyebbülés - sóhajtott fel nyugodtabban Sungyeol. - De a Te cuccaid hol vannak?

- Az ajtó előtt hagytam. Munka után összepakoltam és elmentem Jonghyuntól. Kedves volt tőle, hogy befogadott, de nem élhettem vissza már a vendégszeretetével - magyarázta az idősebb. - A következő megállónál szállunk - jelezte társának, hogy időben össze tudja szedni a holmijait.

Leszállva a buszról azonnal a ház előtt álltak meg.

- Ez lenne az.

- Oh... hát... ez tökéletes. Biztos, hogy nem egy vagyon? - pislogott le félve Sungyeol Dongwoora.

- Tényleg nem. Meglepően olcsó... - bizonygatta, majd vállat vont és izgatottan indult meg, hogy a kapun belépve vegyék be együtt az új lakásukat.

   Mióta Dongwoot kidobták a szülei otthonról, nagyon magányosnak érezte magát, még akkor is ha az egyik barátjánál lakott és egy szuper csapattal együtt dolgozott. Ezért nyaggatta folyton legjobb barátját, hogy költözzön Ő is Szöulba, hogy együtt belevágjanak az élet sűrűjébe. És mikor megtudta, hogy Sungyeol mégis vele tart, fél évnyi győzködés után, teljesen kivirult. Pont kapóra jött neki a hirdetés. Igaz, kettejük közül csak neki volt normális állása, de nem idegeskedett ezen. Pont a fővárosban ne találna magának valamit Sungyeol... Ügyes fiú Ő, meg fogja oldani. Gondolta magában.

   Sungyeolnak nagyon hiányzott már gyerekkori barátja, főleg azok után, hogy olyan csúnyán kellett elválniuk. De hiába hívta mindig magához az idősebb, nem mehetett. Nem mert és lehetősége sem adódott a szüleinek ellent mondani. Viszont úgy érezte, hogy most fiatal. Itt az ideje a saját lábára állni és kipróbálni magát a való életben is. Ezért mondott igent Dongwoonak és minden cuccával együtt utazott fel a fővárosba.

~ * ~

   Sunggyu fáradtan lépett be munka után új lakásuk küszöbén. Hajnal óta nem volt megállása, egész nap talpon volt és keményen dolgozott. Nem csoda, hogy délutánra már teljesen elfáradt és egy kis pihenésre vágyott.

- Megjöttem! - kiáltotta el magát az előszobába érve és megfáradva hajolt le, hogy cipőjét kiköthesse és ledobhassa magáról.

   Miután a kabátját felakasztotta a fogasra a helyére, a nappaliba indult, hogy megnézze, húga mi jót csinál éppen. A nappali viszont meglehetősen üresen tátongott. Beköltözésükkor sem volt sok bútor a lakásban, Ők sem hoztak magukkal semmit, szóval elég nagy tér kongott üresen.

- Sunghwa! - szólította meg a fiú a testvérét.

- Szoba! - kiabált ki a lány, s meg sem várta, hogy bátyja belépjen az ajtón, mert Ő rontott ki rajta. - Szia Oppa! - adott két cuppanós puszit a fiú arcára.

- Szia - ölelte meg röviden, üdvözlésképp a lányt Sunggyu.

- Milyen napod volt? - érdeklődött a fiatalabb.

- Szokásos. Fárasztó - foglalt helyet a kanapén az idősebb és kezébe vette a napi újságot. - Hoztam kaját - nyújtotta testvére felé a zacskót.

- Már megint csirke? - fakadt ki a lány.

- Gyorskajáldában dolgozom, csak emlékeztetlek - magyarázott Sunggyu fel sem nézve az újságból. - Ez a legolcsóbb megoldás. Mi volt ma a suliban?

- Kaptam egy ötöst bioszból - újságolta lelkesen a lány.

- Grat - biccentett fejével feléje a testvére. - Ha nem vagy éhes, akkor menj és tanulj.

- Tanulni? De még egy csomót kell pakolnom, Oppa! - sopánkodott Sunghwa.

- Ez a harmadik napja, hogy beköltöztünk, három darab bőrönddel jöttél, tudom, hogy már minden a helyén van, kipakolva - lapozott egyet az újságban a fiú még mindig nem nézve húgára.

- De hát nem is kaptunk ma leckét... - próbálkozott még egy kifogással.

- Ismételni mindig lehet. Indíts a szobádba tanulni. Most - tette félre az újságot Sunggyu és ridegen pislogott húga felé. - Tűnés! - szólt rá erélyesebben, mikor testvére még mindig nem mozdult meg. - Ha pedig megtudom, hogy Sungjonggal beszélgetsz, elveszem a mobilod! - kiabálta utána de felelet már nem érkezett.

   Ennek ellenére Sunggyu el tudta képzelni, ahogy a lány duzzogva felfújja az arcát, majd édesen elfintorodik.

   Amint magára maradt a nappaliban, végre jobban tudott koncentrálni az újságban olvasott cikkre. Az egyik nagy példaképe írását olvasta éppen, egy számára különösen érdekfeszítő témáról.
   Sunggyu minden ilyen alkalmat megragadott, hogy magába szívhassa a tudást és meglegyen a lehetősége, ha csak egy kicsit is, de fejlődni. Amióta otthagyta az egyetemet, más alkalma nem adódott a tanulásra. Volt tanárai cikkeit vadászta, igyekezett a tőle telhető legmaximálisabb módon szinten tartani azt, amit eddig megtanult. Hála a jó adottságainak, ez nem esett nehezére, azonban még így is, hogy sikeresen tanult autodidakta módon, diploma nélkül senki sem fogja alkalmazni.
   Épp ez volt az egyik oka amiért minden nap egyre keményebben dolgozott, hogy később majd saját erejéből folytathassa felsőoktatási tanulmányait.

   Éppen jobban elmerült a cikkben, mikor a folyosóról hangos kacagás csapta meg a fülét, majd kopogtattak. Félretéve az újságot állt fel a helyéről és ment ajtót nyitni.

- Jó napot! - mosolygott rá szélesen egy nála kicsivel alacsonyabb fiú. - A házmestert keressük. A kulcsokért jöttünk - közölte vidáman a látogatás okát.

- Melyik lakás? - vonta össze szemöldökét Sunggyu, enyhén elgondolkozva.

- Lent a földszinten a kettes. De miért? - nézett rá értetlenül a fiú.

- Hogy-hogy miért? - kérdezett vissza Sunggyu. - Hogy oda tudjam adni a kulcsokat. Még egy nevet is kérhetnék? - lépett vissza a lakásba, hogy kihozhassa a nyomtatványt, amin a többi lakó adata szerepelt és a kulcscsomót, amin az összes lakás kulcsa rajta ficegett.

- Te vagy a házmester? - szólalt meg most először az ajtóban álldogáló másik, igen magas fiú.

- Igen, mi költöztünk be elsőnek, szóval mi lettünk ezzel megbízva. Itt alá tudnád írni? - tolta a papírt Dongwoo képébe, miközben magyarázott. - Miért hiszi mindenki a házmesterekről, hogy idős bácsikák? - tette fel hangosan a magában megfogalmazódott kérdést Sunggyu.

- Nem tudom, de ne haragudj, hogy ilyen bután félreértettünk - hajolt meg előtte Dongwoo. - Hát szóval mi lennénk az új lakók - mosolyodott el. - Én Dongwoo, Ő Sungyeol - mutatta be magukat, igazából feleslegesen, mert Sunggyu a lapon látta, hogy melyik névnél írták alá. - A többiek?

- Még csak mi vagyunk itt. De tudomásom szerint még ma estére megérkezik mindenki - bólogatott Sunggyu. - Kim Sunggyu vagyok és a húgommal, Sunghwaval élünk itt. Örülök a találkozásnak - hajolt meg végül Sunggyu is.

   Az új lakók elbúcsúztak és megindultak befoglalni új birodalmukat. Sunggyu is visszavonult saját kis fészkébe de az este folyamán még négy alkalommal ki kellett battyognia átadni a kulcsokat. Miután mindenki a helyére került, Ő is elment, vett egy forró zuhanyt és elégedetten sóhajtva bújt ágyba. Fáradt teste örült a legjobban, hogy végre eljutott az ágyig. Feje amint a párnát érte, pillái lecsukódtak és már el is aludt. Volna.

- Oppa... - hallotta meg a halk neszt szobájának ajtajából. - Aludhatok veled? - érdeklődött halkan húga, az ágya elé sétálva.

- Nem - motyogta behunyt szemekkel a fiú az egyszerű választ.

- Köszi - vigyorodott el pimaszul Sunghwa és felemelve a takarót, bátyja mellé feküdt.

- Húsz évesen nem vagy képes egyedül aludni? - morgott házsártosan Sunggyu.

- De, de nálad kényelmesebb az ágy. És veled sokkal jobb - vallotta be őszintén a lány, Sunggyu hátához bújva. - Jó éjt, Oppa!

- Jó éjt...