III. Epizód: Foglaljuk el az új birodalmunkat! (2)
Hosszú hadjárat
Az őszi délutáni napfény huncut könnyedséggel lépett be az ablak üvegén, hogy megvilágítsa az egyébként sötétnek berendezett műterem szoba minden zugát. Ugyan ilyen könnyed léptekkel nyitott be a helyiségbe Myungsoo barátja is. Elsápadva nézett végig a fiú összes bedobozolt holmiján.
- Tényleg elmész, hyung? - állt meg a még mindig dolgozó fiú előtt kétségbe esve Minhwan.
- Tegnap is megkérdezted, azelőtt is, sőt még az azelőtti napon is. De a válaszom még mindig ugyan az - törölte meg gipsztől fehérlő kezeit az idősebb, majd a rongyot Minhwan mellkasának hajította. Ajkain játékos mosoly bujkált.
- De apa mondta, hogy maradhatsz. Bármeddig. Tudod, hogy nálunk mindig van hely számodra. Miért akarsz ennyire elmenni? Hyung! Nem jó itt neked? De hát én... - teljesen megzavarodva, még utolsó erejével próbálta meggyőzni bátyját a maradás felől. De úgy látszik hiába, a fiú már elszánta magát.
- Ez az utolsó művem, egy időre. Neked adom - méregette az alkotó korongon pihenő szobrocskát, amin néhány perce még oly' serényen dolgozott. Két játszadozó kiskutyát ábrázolt. Nem kellett magyarázni, mindketten tudták, hogy ez kiknek és minek a jelképe. - Mindjárt itt lesznek a költöztetők. Átöltözöm gyorsan, aztán lemegyek elbúcsúzni - veregette vállon Myungsoo Minhwant, majd átkarolva vezette ki a műteremből.
A búcsú nem tartott sokáig, nem is sikerült olyan érzelgősre, mint azt az ember várná egy ilyen helyzetben. Myungsoo nem szerette az ilyen dolgokat. Csak könnyedén, minden érzését mélyen magába zárva akart továbblépni és az életében új fejezetet nyitni. Már csak azért sem volt szükség a könnyes búcsúra, mert nem a világ végére akart menni. A város másik felére költözött csak el. A kapcsolatot tehát még ezek után is könnyen tudja tartani a családjával. Minhwan volt csak az egyetlen, aki annyira nagyon magára vette a dolgot. Érzékeny lelke, ami amúgy is nagyon kötődött bátyjához, nem tudta feldolgozni a tényt, hogy testvérét - még ha csak fogadott is - nem láthatja napi rendszerességgel.
Fekete szövetkabátjának a nyakát összébb húzva állt meg Myungsoo a ház előtt. Bár a délutáni nap sütött, az őszi szél kezdett csípősre váltani. Nehéz szívvel fordított hátat a szinte szülői háznak számító épületnek.
Külön kérésre a költöztetőkkel utazhatott a csomagtérben, mivel minden holmiját féltette a törés veszélyétől. Nem vitt magával túl sok dolgot a fiú, csak annyit, amennyi valóban az övé volt.
- Óvatosabban, törékeny! - villogtatta a rakodókra sötét tekintetét, immár a társasház kapujában.
Közben a kulcsait is megszerezte, így be tudta engedni az embereket a lakásba és mindent a helyére tudott velük tetetni.
Átlagos lakásnak tűnt, semmi modern extravagáns berendezés, de még az elegáns összeállítások is hiányoztak. Teljesen szokványos és átlagos színek, bútorok és hangulat. Ellenkezője a számára megszokottnak. De Myungsoo nem is vágyott ennél többre.
Amint a költöztetők elhagyták a lakást, Myungsoo alaposan körbejárta a helyiségeket, majd a terepszemle után kiválasztotta magának a tágasabbik szobát. Választása már csak azért is arra a szobára esett, mert amellett, hogy nagyobb, világosabb is a másiknál. Teljesen kényelmesen elfér majd a szobában és ha majd egyszer újra alkotásra adná a fejét, műteremnek is tökéletesen megfelel. Idegeneknek pedig szigorúan tabu. És bár sejtése sem volt új szobatársa kilétéről, mindig is úgy tartotta, jobb elővigyázatosnak és felkészültnek lenni, ezért szobája ajtaját bezárta és nadrágja zsebébe süllyesztette a kulcsot.
Két hatalmas bőrönddel, egy sporttáskával és egy hátizsákkal vette birtokba Howon az új, földszinti lakását. Tudta, hogy lakótársra számíthat, hiszen az új házi nénije világosan elmondta elmondta, hogy csak úgy hajlandó kiadni a lakásait. Viszont ahogy belépett az ajtón csak a berendezett, üres lakás fogadta.
Felpakolva a cókmókjaival a kisebbik szobába benyitva látta, hogy leendő lakótársa már kibérelte azt magának. Rendezetten összehajtott ruhák a szekrényben, tiszta asztal, bevetett ágy. Végignézve a kis kuckón, úgy gondolta, nem lesz rossz a viszonyuk társával, feltéve ha nem valami eszelős pszichopata.
Azonban egy picit aggasztotta, hogy a különös idegen éppen, hogy csak beköltözött és máris el is tűnt, mint a kámfor és nem adódott alkalmuk mihamarabb a bemutatkozásra. Furcsa érzéssel töltötte el Howont ez a bizonytalanság. Mégsem sokáig maradt ideje ezen tűnődni, hiszen vállait és kezeit már türelmetlenül húzták a csomagjai, így egy sóhaj után az üres szobába indult.
Az ágyán ülve csoportosította a dolgait, magában dúdolászva tervezgette, mit hova helyezzen, mikor meghallotta a bejárati ajtó hangját. Maga sem tudta miért, de izgatottan pattant fel helyéről, csapot-papot hagyva, hogy megnézhesse, kit üdvözölhet. A nappaliban sikerült összetalálkozniuk.
- Szép délután! - hajolt meg illedelmesen, mosolyogva a törékeny termetű fiú, amint észrevette Howont.
- Szia! É-én Lee Howon vagyok - kezdett bele egy pár másodpercnyi tétova csend után a bemutatkozásba. - Mikor jöttem, nem voltál itt. Én azt a szobát foglaltam el - bökött esetlenül a megfelelő irányba.
- Áh, igen, felszaladtam Sunghwahoz egy kicsit, de aztán annyira elszaladt az idő és Sunggyu hyung úgy dobott ki szinte - mesélte kínosan mosolyogva a fiú. - Oh, elnézést, Lee Sungjong vagyok, utolsó éves a gimnáziumban, a szüleim kidobtak otthonról, hogy tanuljak egy kis önállóságot, na persze nem kell megijedni, szeretnek, csak ilyen furcsa a nevelési módszerük - magyarázta zavarában egy pillanatra sem kifogyva a szavakból.
- Értem - bólintott egy félszeg mosollyal ajkain Howon. - Én... azt hiszem, folytatom a kipakolást.
- Persze. Rendben. Addig talán készítek valami egyszerű vacsorát - bólogatott izgatottságától hevesen a fiatalabb fiú, majd eltűnt a konyhában.
- Veled aztán igazán ki van segítve az ember - sopánkodott Woohyun a társasház rozoga fa lépcsőit róva felfele menet.
- Ne haragudjon meg a nagyságos úr, hogy egészséges emberként és nem mutánsként jöttem a világra, így csak két kezem van - fortyogott kissé lemaradva, a lépcsőkön felfele rángatva a súlyos bőröndöket Kibum. - Különben is, honnan van neked ennyi cuccod? Meg amúgy meg inkább csak örülj, hogy szereztem neked ezt a helyet és még segítek is beköltözni.
Az idősebb a négyes számú lakás ajtaján határozottan kopogtatott hármat, majd hátat fordítva a fa lapnak, vigyorogva figyelte, ahogy barátja küszködik a csomagjaival.
- Oh, ugyan Bummie, valld csak be, hogy élvezed - kuncogott gúnyolódva barátján.
- Élvezi a... Jól van Hyunnie, ezért még nagyon sokkal jössz nekem - fújtatott felérve az emeletre a fiatalabb.
- Khm - hallottak meg maguk mögül egy érdes torokköszörülést.
- Jó estét! - hajoltak meg mind a ketten az ajtóban köntösben ácsorgó férfi előtt.
- Jó estét - motyogta álmosságtól és fáradtságtól rekedtes hangon. - Kim Sunggyu vagyok. Gondolom a kulcsokért jöttek - rázta meg jelzésül markában a csomót, amely élesen csilingelt. - Neveket kérhetnék? - lapozgatta unottan a kissé már széteső nyomtatványát Sunggyu.
- Nam Woohyun - felelte egyszerűen az alacsonyabbik férfi, így azonnal pipa is került a neve mellé.
- És Ön? - pillantott fel Sunggyu a lapjából, szemében enyhe zavarodottság ült.
- Ja, én csak a barátja vagyok - magyarázta lelkesen a szőke hajú, miközben társa aláírta a lapot. - Kim Kibum.
- Áh. A barátja. Értem - bólintott diszkréten és mindent megértően Sunggyu miközben visszavette a papírt. - Hát akkor örültem a találkozásnak, üdvözlöm Önöket itt - illedelmesen meghajolt, majd elbúcsúzott az utoljára beköltözőktől is.
Woohyun izgatottan nyitotta ki új lakása ajtaját. Gyomrát valami meghatározhatatlan érzéskavalkád keveréke rántotta össze. Szomorúság fogta el, amiért idáig fajultak a dolgai Sojinnal, hálás volt, amiért Kibumot a barátjának tudhatta valamint izgatottsággal és kíváncsisággal töltötte el a tény, hogy egyedül, teljesen függetlenül fog élni ráadásul egy teljesen idegen ember társaságában.
Az ajtón belépve egy kisebb előszobába érkeztek, ahol levetkőztek és a csomagokkal tovább is haladtak a nappaliba, ahol a fotelban meg is pillantották Woohyun lakótársát.
- Jó estét, Nam Woohyun vagyok, az új lakó - mutatkozott be barátságos mosollyal a férfi.
- Szép estét, engem Kim Myungsoonak hívnak. Ne haragudj, amiért nem vártalak meg és elfoglaltam az egyik szobát - szabadkozott felállva a fotelből a fiú.
- Dehogy, semmi baj. Ez így teljesen megfelelő - nyugtatta meg azonnal Myungsoot. - Amúgy, Ő itt a barátom, Kim Kibum - mutatta be végül a háttérben kínosan ácsorgót is.
- Üdvözöllek - biccentett felé. - Én vissza is vonulok - indult meg szobája felé a fekete hajú fiú. - Füldugóval alszom, de azért a többi szomszéd... - jegyezte meg halkan de épp elég halhatóan mindenki számára.
- Hogy? Mi? - nézett utána nagy szemekkel Woohyun, azonban mire válaszolni tudtak volna, már csak egy zárt ajtóval szemeztek. - Remek! Ma már másodszorra néznek melegnek miattad - ripakodott rá Kibumra.
- Adjunk rá okot is? - húzogatta szemöldökét elvetemült vigyorral az ajkain a szőke.
- Fúj, Te nem vagy magadnál... - csóválta meg a fejét enyhe undorral és lemondással barátja irányába válaszul. - Inkább indíts a szobába pakolni.
- Ch, micsoda rabszolgahajcsár...
- Tegnap is megkérdezted, azelőtt is, sőt még az azelőtti napon is. De a válaszom még mindig ugyan az - törölte meg gipsztől fehérlő kezeit az idősebb, majd a rongyot Minhwan mellkasának hajította. Ajkain játékos mosoly bujkált.
- De apa mondta, hogy maradhatsz. Bármeddig. Tudod, hogy nálunk mindig van hely számodra. Miért akarsz ennyire elmenni? Hyung! Nem jó itt neked? De hát én... - teljesen megzavarodva, még utolsó erejével próbálta meggyőzni bátyját a maradás felől. De úgy látszik hiába, a fiú már elszánta magát.
- Ez az utolsó művem, egy időre. Neked adom - méregette az alkotó korongon pihenő szobrocskát, amin néhány perce még oly' serényen dolgozott. Két játszadozó kiskutyát ábrázolt. Nem kellett magyarázni, mindketten tudták, hogy ez kiknek és minek a jelképe. - Mindjárt itt lesznek a költöztetők. Átöltözöm gyorsan, aztán lemegyek elbúcsúzni - veregette vállon Myungsoo Minhwant, majd átkarolva vezette ki a műteremből.
A búcsú nem tartott sokáig, nem is sikerült olyan érzelgősre, mint azt az ember várná egy ilyen helyzetben. Myungsoo nem szerette az ilyen dolgokat. Csak könnyedén, minden érzését mélyen magába zárva akart továbblépni és az életében új fejezetet nyitni. Már csak azért sem volt szükség a könnyes búcsúra, mert nem a világ végére akart menni. A város másik felére költözött csak el. A kapcsolatot tehát még ezek után is könnyen tudja tartani a családjával. Minhwan volt csak az egyetlen, aki annyira nagyon magára vette a dolgot. Érzékeny lelke, ami amúgy is nagyon kötődött bátyjához, nem tudta feldolgozni a tényt, hogy testvérét - még ha csak fogadott is - nem láthatja napi rendszerességgel.
Fekete szövetkabátjának a nyakát összébb húzva állt meg Myungsoo a ház előtt. Bár a délutáni nap sütött, az őszi szél kezdett csípősre váltani. Nehéz szívvel fordított hátat a szinte szülői háznak számító épületnek.
Külön kérésre a költöztetőkkel utazhatott a csomagtérben, mivel minden holmiját féltette a törés veszélyétől. Nem vitt magával túl sok dolgot a fiú, csak annyit, amennyi valóban az övé volt.
- Óvatosabban, törékeny! - villogtatta a rakodókra sötét tekintetét, immár a társasház kapujában.
Közben a kulcsait is megszerezte, így be tudta engedni az embereket a lakásba és mindent a helyére tudott velük tetetni.
Átlagos lakásnak tűnt, semmi modern extravagáns berendezés, de még az elegáns összeállítások is hiányoztak. Teljesen szokványos és átlagos színek, bútorok és hangulat. Ellenkezője a számára megszokottnak. De Myungsoo nem is vágyott ennél többre.
Amint a költöztetők elhagyták a lakást, Myungsoo alaposan körbejárta a helyiségeket, majd a terepszemle után kiválasztotta magának a tágasabbik szobát. Választása már csak azért is arra a szobára esett, mert amellett, hogy nagyobb, világosabb is a másiknál. Teljesen kényelmesen elfér majd a szobában és ha majd egyszer újra alkotásra adná a fejét, műteremnek is tökéletesen megfelel. Idegeneknek pedig szigorúan tabu. És bár sejtése sem volt új szobatársa kilétéről, mindig is úgy tartotta, jobb elővigyázatosnak és felkészültnek lenni, ezért szobája ajtaját bezárta és nadrágja zsebébe süllyesztette a kulcsot.
~ * ~
Két hatalmas bőrönddel, egy sporttáskával és egy hátizsákkal vette birtokba Howon az új, földszinti lakását. Tudta, hogy lakótársra számíthat, hiszen az új házi nénije világosan elmondta elmondta, hogy csak úgy hajlandó kiadni a lakásait. Viszont ahogy belépett az ajtón csak a berendezett, üres lakás fogadta.
Felpakolva a cókmókjaival a kisebbik szobába benyitva látta, hogy leendő lakótársa már kibérelte azt magának. Rendezetten összehajtott ruhák a szekrényben, tiszta asztal, bevetett ágy. Végignézve a kis kuckón, úgy gondolta, nem lesz rossz a viszonyuk társával, feltéve ha nem valami eszelős pszichopata.
Azonban egy picit aggasztotta, hogy a különös idegen éppen, hogy csak beköltözött és máris el is tűnt, mint a kámfor és nem adódott alkalmuk mihamarabb a bemutatkozásra. Furcsa érzéssel töltötte el Howont ez a bizonytalanság. Mégsem sokáig maradt ideje ezen tűnődni, hiszen vállait és kezeit már türelmetlenül húzták a csomagjai, így egy sóhaj után az üres szobába indult.
Az ágyán ülve csoportosította a dolgait, magában dúdolászva tervezgette, mit hova helyezzen, mikor meghallotta a bejárati ajtó hangját. Maga sem tudta miért, de izgatottan pattant fel helyéről, csapot-papot hagyva, hogy megnézhesse, kit üdvözölhet. A nappaliban sikerült összetalálkozniuk.
- Szép délután! - hajolt meg illedelmesen, mosolyogva a törékeny termetű fiú, amint észrevette Howont.
- Szia! É-én Lee Howon vagyok - kezdett bele egy pár másodpercnyi tétova csend után a bemutatkozásba. - Mikor jöttem, nem voltál itt. Én azt a szobát foglaltam el - bökött esetlenül a megfelelő irányba.
- Áh, igen, felszaladtam Sunghwahoz egy kicsit, de aztán annyira elszaladt az idő és Sunggyu hyung úgy dobott ki szinte - mesélte kínosan mosolyogva a fiú. - Oh, elnézést, Lee Sungjong vagyok, utolsó éves a gimnáziumban, a szüleim kidobtak otthonról, hogy tanuljak egy kis önállóságot, na persze nem kell megijedni, szeretnek, csak ilyen furcsa a nevelési módszerük - magyarázta zavarában egy pillanatra sem kifogyva a szavakból.
- Értem - bólintott egy félszeg mosollyal ajkain Howon. - Én... azt hiszem, folytatom a kipakolást.
- Persze. Rendben. Addig talán készítek valami egyszerű vacsorát - bólogatott izgatottságától hevesen a fiatalabb fiú, majd eltűnt a konyhában.
~ * ~
- Veled aztán igazán ki van segítve az ember - sopánkodott Woohyun a társasház rozoga fa lépcsőit róva felfele menet.
- Ne haragudjon meg a nagyságos úr, hogy egészséges emberként és nem mutánsként jöttem a világra, így csak két kezem van - fortyogott kissé lemaradva, a lépcsőkön felfele rángatva a súlyos bőröndöket Kibum. - Különben is, honnan van neked ennyi cuccod? Meg amúgy meg inkább csak örülj, hogy szereztem neked ezt a helyet és még segítek is beköltözni.
Az idősebb a négyes számú lakás ajtaján határozottan kopogtatott hármat, majd hátat fordítva a fa lapnak, vigyorogva figyelte, ahogy barátja küszködik a csomagjaival.
- Oh, ugyan Bummie, valld csak be, hogy élvezed - kuncogott gúnyolódva barátján.
- Élvezi a... Jól van Hyunnie, ezért még nagyon sokkal jössz nekem - fújtatott felérve az emeletre a fiatalabb.
- Khm - hallottak meg maguk mögül egy érdes torokköszörülést.
- Jó estét! - hajoltak meg mind a ketten az ajtóban köntösben ácsorgó férfi előtt.
- Jó estét - motyogta álmosságtól és fáradtságtól rekedtes hangon. - Kim Sunggyu vagyok. Gondolom a kulcsokért jöttek - rázta meg jelzésül markában a csomót, amely élesen csilingelt. - Neveket kérhetnék? - lapozgatta unottan a kissé már széteső nyomtatványát Sunggyu.
- Nam Woohyun - felelte egyszerűen az alacsonyabbik férfi, így azonnal pipa is került a neve mellé.
- És Ön? - pillantott fel Sunggyu a lapjából, szemében enyhe zavarodottság ült.
- Ja, én csak a barátja vagyok - magyarázta lelkesen a szőke hajú, miközben társa aláírta a lapot. - Kim Kibum.
- Áh. A barátja. Értem - bólintott diszkréten és mindent megértően Sunggyu miközben visszavette a papírt. - Hát akkor örültem a találkozásnak, üdvözlöm Önöket itt - illedelmesen meghajolt, majd elbúcsúzott az utoljára beköltözőktől is.
Woohyun izgatottan nyitotta ki új lakása ajtaját. Gyomrát valami meghatározhatatlan érzéskavalkád keveréke rántotta össze. Szomorúság fogta el, amiért idáig fajultak a dolgai Sojinnal, hálás volt, amiért Kibumot a barátjának tudhatta valamint izgatottsággal és kíváncsisággal töltötte el a tény, hogy egyedül, teljesen függetlenül fog élni ráadásul egy teljesen idegen ember társaságában.
Az ajtón belépve egy kisebb előszobába érkeztek, ahol levetkőztek és a csomagokkal tovább is haladtak a nappaliba, ahol a fotelban meg is pillantották Woohyun lakótársát.
- Jó estét, Nam Woohyun vagyok, az új lakó - mutatkozott be barátságos mosollyal a férfi.
- Szép estét, engem Kim Myungsoonak hívnak. Ne haragudj, amiért nem vártalak meg és elfoglaltam az egyik szobát - szabadkozott felállva a fotelből a fiú.
- Dehogy, semmi baj. Ez így teljesen megfelelő - nyugtatta meg azonnal Myungsoot. - Amúgy, Ő itt a barátom, Kim Kibum - mutatta be végül a háttérben kínosan ácsorgót is.
- Üdvözöllek - biccentett felé. - Én vissza is vonulok - indult meg szobája felé a fekete hajú fiú. - Füldugóval alszom, de azért a többi szomszéd... - jegyezte meg halkan de épp elég halhatóan mindenki számára.
- Hogy? Mi? - nézett utána nagy szemekkel Woohyun, azonban mire válaszolni tudtak volna, már csak egy zárt ajtóval szemeztek. - Remek! Ma már másodszorra néznek melegnek miattad - ripakodott rá Kibumra.
- Adjunk rá okot is? - húzogatta szemöldökét elvetemült vigyorral az ajkain a szőke.
- Fúj, Te nem vagy magadnál... - csóválta meg a fejét enyhe undorral és lemondással barátja irányába válaszul. - Inkább indíts a szobába pakolni.
- Ch, micsoda rabszolgahajcsár...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése